1Lelkem összetört, napjaim peregnek, vár rám a temető!
2Bizony, gúnyolódásban van csak részem, gáncsoskodásaik miatt le sem hunyom a szemem.
3Tedd meg, vállalj értem kezességet! Ki más kezeskednék értem?
4Mert szívükből eltávolítottad az értelmet, azért nem engeded fölülkerekedni őket.
5Mások előtt prédával dicsekszik, miközben elsorvadnak fiai:
6így tett példázattá az emberek előtt; olyan lettem, mint akit arcul köptek.
7Tekintetem elhomályosodott a bosszúság miatt, minden tagom olyan, mint az árnyék.
8Elszörnyednek ezen a becsületesek, és az ártatlan felindul az elvetemült miatt.
9De az igaz ragaszkodik a maga útjához, és aki tiszta kezű, annak megnő az ereje.
10De jöjjetek csak mindnyájan újra, úgysem találok bölcset köztetek!
11Napjaim elmúltak, szétfoszlottak terveim, szívemnek vágyai.
12Ők az éjszakát nappallá akarják változtatni, mintha a világosság közelebb lenne, mint a sötétség.
13Ha abban kell reménykednem, hogy a holtak hazája a házam, a sötétségben vetettem meg az ágyam,
14ha a sírgödröt kell atyámnak neveznem, a férgeket pedig anyámnak és nővéremnek,
15hol van akkor az én reménységem? Ki láthat itt reménysugárt?
16Velem száll le a holtak hazájába, ha majd együtt a porba hanyatlunk.