1Bárcsak úgy volnál nekem, mint testvérem, ki anyám emlőit szopta; az utcán előtalálnálak, megcsókolnálak, mégsem vetnének meg.
2Vezetnélek, bevinnélek anyám házába, szülőanyám szobájába; itatnálak a fűszeres borral, gránátalmám mustjával.
3Balja fejem alatt, jobbja ölel engem;
4esküdjetek nekem Jeruzsálem leányai: miért ébresztenétek és miért keltenétek fel szerelmemet, amíg kedve tartja?
5Ki száll itt fel a sivatagból kedvesére hajolva? Az almafa alatt ébresztettelek fel; ott vajúdott veled anyád, ott vajúdott, aki téged szült.
6Tégy engem, mint a pecsétet a szívedre, mint a pecsétet a karodra: mert erős a szerelem, mint a halál, kemény a szenvedély, mint a sír; szikrái tűz-szikrák, isteni láng!
7Hatalmas vizek nem képesek eloltani a szerelmet, és folyamok nem moshatják el: ha valaki háza egész vagyonát odaadná a szerelemért; megvetvén megvetnék őt.
8Van nekünk egy kis húgocskánk, emlője sincs néki; mit csinálunk húgocskánkkal, amely nap megkérik?
9Ha kőfal ő, építünk rá ezüstvárat; ha ajtó ő, teszünk reá cédrustáblát.
10Én kőfal vagyok, emlőim meg olyanok, mint a tornyok; ezért lettem szemeiben olyan, mint aki békét ér el.
11Szőlője volt Salamonnak Baál Hamonban; általadta a szőlőt a pásztoroknak, vigyen ki-ki gyümölcséért ezer ezüstöt.
12Az én szőlőm, mely enyém, nekem előttem van; az ezer legyen a tiéd, Salamon, és kétszáz a gyümölcsét őrzőké.
13Oh, ki a kertekben ülsz, társak figyelnek, hangodat engedd hallanom!
14Fuss, kedvesem és légy hasonló a zergéhez, vagy a szarvasgidóhoz a balzsam hegyeken.