Job 29
1 Akkor Jób ismét felvette példázatát, és azt mondta:
2 Oh, vajha úgy lehetnék, mint a hajdani hónapokban; mint azokban a napokban,
3 mikor Isten őrzött engem: mikor szövétneke fejem felett fénylett; annak világosságánál jártam sötétben:
4 mint téli napjaimban voltam akkor, mikor Isten barátsága sátoromon volt:
5 mikor a Mindenható még mellettem volt; körülöttem voltak legényeim:
6 mikor vajban fÚrödtek lépteim; és a szirt nálam olajpatakokat ontott.
7 Mikor kimentem a kapuba a város elé; a piacon felállítottam székemet:
8 látták a legények és elbújtak; a vének pedig felkeltek és állva maradtak:
9 a fejedelmek megálltak a beszédben; és kezüket szájukra tették:
10 a vezetők hangja elrejtőzött; és nyelvük ínyükhöz tapadt:
11 mert amely fül hallott, boldognak mondott engem; és amely szem látott, bizonyságot tett mellettem.
12 Mert megmentettem a szegényt, aki segítségért kiáltott; és az árvát, akinek nem volt segítője.
13 A veszendőnek áldása szállt reám; és az özvegy szívét felujjongtattam.
14 Igazságba öltöztem és az énbelém; felöltő és fejdísz gyanánt ítéletem volt.
15 Szeme voltam a vaknak; és a sántának lába én.
16 Atyjuk voltam a szegényeknek; akit nem ismertem is, kivizsgáltam a perét.
17 És kitörtem a gonosztevő fogait; és fogai közül a zsákmányt kiütöttem.
18 [Azt gondoltam tehát, fészkemmel múlok ki; és sok napom lesz, mint a föveny.
19 Gyökereim nyitva lesznek a víznek; és a harmat ágamon hál.
20 Dicsőségem fiatal marad velem; és íjam megújul a kezemben.]
21 Rám hallgattak és vártak; és némán figyeltek tanácsomra:
22 szavaim után nem változtattak. És míg rájuk csepegtek szavaim:
23 úgy vártak rám, mint az esőre; és szájukat kitátották, mint a tavaszi esőre.
24 Ha rájuk nevettem volna, nem hitték volna el; de arcom derűjét nem vették semmibe.
25 Ha hozzájuk vettem utat, főhelyre ültem; és úgy trónoltam, mint király a seregben (amint gyászolókat vigasztal).