1Jób pedig felelt és azt mondta:
2Hallottam efféléket, sokat; keserves vigasztalók vagytok mind.
3Vége lesz-e szélbeszédeknek; vagy valami hajt téged, hogy tanúságot tégy?
4Én is szívesen beszélnék úgy, mint ti, volnátok csak ti az én helyemben! Szavakat fűznék össze rátok; és ingatnám felettetek fejemet.
5Erősítenélek benneteket számmal; és a részvét fékezné ajkaimat:
6ha beszélnék, nem lenne féke fájdalmamnak; ha abbahagynám, hogy távozhatnék az el tőlem?
7Csakhogy most engem fárasztott el; elpusztítottad egész gyülekezetemet!
8És megragadtál engem úgy, hogy az bizonysággá lett, mely felállt ellenem: soványságom tesz ellenem tanúságot.
9Haragja tép és támad engem, csikorgatja rám fogait; ellenségem villogtatja rám szemeit.
10Kitátották rám szájukat, gyalázattal vertek arcul; mind összecsődültek reám.
11Gonosznak szolgáltatott ki engem Isten; és istentelenek kezeire lökött engem.
12Nyugodtan voltam és összetört engem, nyakszirten fogott és összezúzott engem; és céltáblául állított fel engem magának.
13Körülvesznek engem nyilai, felhasítja veséimet kíméletlenül; a földre önti epémet.
14Rés után rést szakít rajtam; reám rohan, mint egy hős.
15Zsákruhát varrtam bőrömre; és a porban hentergettem szarvamat.
16Orcáim sírástól gyulladtak; és pilláimon halálárnyéka van.
17Pedig nincs erőszak kezeimen; és imádságom tiszta.
18Oh föld, el ne takard véremet; és ne legyen megállása kiáltásomnak!
19De most is ott van az égben az én tanúságom; és bizonyságom a magasságban.
20Mikor kicsúfolnak barátaim; Istenhez sír fel a szemem.
21Hogy tegyen igazat embernek Istennél; és ember fiának barátjával.
22Hiszen kevés esztendő jön, mikor elmegyek az útra, melyről nem térek vissza.