Job 14
1 A halál után pedig nincs reménység Asszony-szülte ember: rövid életű, és tele izgalommal.
2 Olyan, mint a virág, mely kinő és elhervad; és úgy elmúlik, mint az árnyék, mely meg nem áll:
3 még erre is kinyitottad szemeidet; engem is törvénykezésbe viszel magaddal?
4 Ki csinálhat tisztát tisztátalanból? Senki.
5 Hiszen meg vannak határozva napjai, hónapjainak száma nálad van; határt szabtál neki, melyet át nem léphetsz:
6 tekints el róla, hogy legyen szünete; míg annyi öröme lesz életében, mint egy napszámosnak.
7 Mert a fának van reménysége: ha kivágják, megint megújul; és sarjadzása nem szűnik meg.
8 Ha elvénül a földben gyökere; és a porban meghal törzse:
9 a víz illatától kisarjad; és vesszőt hajt, mint a palánta.
10 De ha a férfi meghal, hát elterül; ha az ember kimúlik, hát hova lesz?
11 Víz eltűnik a tóból; folyó elapad és kiszárad:
12 így az ember, ha lefekszik, hát nem kel fel; míg az ég lesz, fel nem ébrednek; és fel nem serkennek álmukból.
13 Oh, vajha eltennél engem a másvilágra, elrejtenél, míg eltér haragod. Időt tűznél ki nekem, mikor eszedbe jussak:
14 ha meghal az ember, feltámad-e? Hadi szolgálatom egész ideje alatt várom, míg elérkezik felváltatásom.
15 Szólítasz majd, és én felelek neked; vágyakozol kezeid alkotására.
16 Mert most már megolvasod lépésemet, nem vétkemet figyeled.
17 Hibám le van pecsételve egy csomóba; és rátapasztottad bűnösségemre...
18 Valójában pedig elesett hegy szétmállik; szikla elmozdul helyéről:
19 a köveket elporlasztja a víz; árja elmossa a föld porát. A halandó reménységét is így vesztetted el:
20 legyőzöd őt örökre, és elmegy; arcát elmásítva bocsátod el őt.
21 Ha fiai gyarapodnak, ő nem tudja; ha alább szállnak, nem figyel rájuk.
22 Teste csak addig fáj, míg rajta van; lelke addig gyászol, míg benne van.