1Lelkemből meguntam életemet, nekieresztem hát panaszkodásomat; beszélek lelkem keserűségében.
2Azt mondom Istennek: Ne ítélj el engem; add tudnom, miért perelsz velem?
3Hát jó neked, hogy elnyomd, hogy megvesd kezeid munkáját; hogy istentelenek tanácsára ragyogtál fel?
4Hát testi szemeid vannak neked, és úgy látsz, mint a halandó lát;
5hát olyanok a te napjaid, mint a halandó napjai, és esztendeid, mint az ember napjai:
6hogy bűnösséget keresel nálam, és vétkességet kutatsz nálam;
7mikor tudod, hogy nem vagyok elítélendő, de nincs, ki kezedből kimentsen?
8Kezeid alakítottak ki és alkottak meg engem; mindenestől együtt, és te semmisítesz meg engem.
9(Emlékezzél csak, hogy mint agyagot alkottál meg engem; és ismét porrá teszel engem?
10Nemde, mint tejet öntöttél ki engem; és mint oltott tejet megalvasztottál engem;
11bőrbe és húsba öltöztettél engem; és csontokkal és inakkal összeszőttél engem.)
12Életet és szeretetet alkottál meg velem, és látogatásod őrizte meg lelkemet;
13de ezeket takargattad szívedben, tudom, hogy ez megvolt nálad:
14ha vétkezem, hát vigyázol rám, és bűnösségem alól fel nem mentesz engem.
15Ha bűnös vagyok, jaj nekem, és ha igaz vagyok, nem emelhetem fel fejemet; gyalázattal jóllakottan, nyomortól ittasan.
16Mert ha felemelném, mint oroszlán vadásznál rám; és ismét megmutatnád csodáidat rajtam.
17Megújítanád bizonyságtételidet ellenem, megsokasítanád velem való bosszúságodat; váltott sereg lenne mellettem.
18Miért is hoztál ki engem az anyaméhből? Múltam volna ki, és szem ne látott volna engem!
19Volnék, mintha meg nem lettem volna; az anyaméhből a sírba vitettem volna.
20Hiszen kevés napom van, hát szűnjél meg; és tedd le rólam, hogy felviduljak egy kissé
21mielőtt elmegyek, ahonnét nem térek vissza; a sötétség és halálárnyék országába.
22A homály országába, mely olyan, mint a halálárnyék sötétsége, és nincs váltakozás, mikor világosság támad, olyan, mint mikor sötét van.