Job 10
1 Lelkemből meguntam életemet, nekieresztem hát panaszkodásomat; beszélek lelkem keserűségében.
2 Azt mondom Istennek: Ne ítélj el engem; add tudnom, miért perelsz velem?
3 Hát jó neked, hogy elnyomd, hogy megvesd kezeid munkáját; hogy istentelenek tanácsára ragyogtál fel?
4 Hát testi szemeid vannak neked, és úgy látsz, mint a halandó lát;
5 hát olyanok a te napjaid, mint a halandó napjai, és esztendeid, mint az ember napjai:
6 hogy bűnösséget keresel nálam, és vétkességet kutatsz nálam;
7 mikor tudod, hogy nem vagyok elítélendő, de nincs, ki kezedből kimentsen?
8 Kezeid alakítottak ki és alkottak meg engem; mindenestől együtt, és te semmisítesz meg engem.
9 (Emlékezzél csak, hogy mint agyagot alkottál meg engem; és ismét porrá teszel engem?
10 Nemde, mint tejet öntöttél ki engem; és mint oltott tejet megalvasztottál engem;
11 bőrbe és húsba öltöztettél engem; és csontokkal és inakkal összeszőttél engem.)
12 Életet és szeretetet alkottál meg velem, és látogatásod őrizte meg lelkemet;
13 de ezeket takargattad szívedben, tudom, hogy ez megvolt nálad:
14 ha vétkezem, hát vigyázol rám, és bűnösségem alól fel nem mentesz engem.
15 Ha bűnös vagyok, jaj nekem, és ha igaz vagyok, nem emelhetem fel fejemet; gyalázattal jóllakottan, nyomortól ittasan.
16 Mert ha felemelném, mint oroszlán vadásznál rám; és ismét megmutatnád csodáidat rajtam.
17 Megújítanád bizonyságtételidet ellenem, megsokasítanád velem való bosszúságodat; váltott sereg lenne mellettem.
18 Miért is hoztál ki engem az anyaméhből? Múltam volna ki, és szem ne látott volna engem!
19 Volnék, mintha meg nem lettem volna; az anyaméhből a sírba vitettem volna.
20 Hiszen kevés napom van, hát szűnjél meg; és tedd le rólam, hogy felviduljak egy kissé
21 mielőtt elmegyek, ahonnét nem térek vissza; a sötétség és halálárnyék országába.
22 A homály országába, mely olyan, mint a halálárnyék sötétsége, és nincs váltakozás, mikor világosság támad, olyan, mint mikor sötét van.