1Ismét ajánlgatni kezdjük magunkat? Vagy talán szükségünk van, mint némelyeknek, hozzátok szóló, vagy tőletek írt ajánlólevelekre?
2A mi levelünk ti vagytok, mely be van írva a mi szívünkbe, melyet ismer és olvas minden ember,
3mint akikről nyilvánvaló, hogy Krisztus levele vagytok, melyet mi szolgáltattunk ki, nem tintával írva, hanem az élő Istennek Lelkével, nem kőtáblákra, hanem a szívnek hústábláira.
4Ilyen nagy bizodalmunk van pedig a Krisztus által az Istenhez:
5nem hogy alkalmasok volnánk önmagunktól úgy tekinteni valamit, mint önmagunktól valót, hanem a mi alkalmas voltunk az Istentől van,
6aki alkalmasokká is tett bennünket, hogy új szövetségnek legyünk szolgái, nem betűnek, hanem Léleknek: mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.
7Ha pedig a halálnak betűkben való szolgálata, mely kövekbe volt vésve, annyira dicsőséges volt, hogy Izráel fiai nem nézhettek a Mózes orcájára az ő orcájának dicsősége miatt, mely elmúlandó volt,
8hogyne volna még inkább dicsőséges a Lélek szolgálata?
9Mert ha az elítélés szolgálata dicsőség, sokkal inkább bővelkedik dicsőségben a megigazítás szolgálata.
10Hiszen az, ami dicsőségesnek mondatott, ebben a részben nem is mondható dicsőségesnek ehhez a szerfelett nagy dicsőséghez képest.
11Mert ha az elmúlandó dicsőséggel jár, sokkal inkább dicsőségben van az, ami megmarad.
12Mivel tehát ilyen reménységünk van, nagy nyíltsággal beszélünk;
13és nem mint Mózes, aki leplet tett orcájára, hogy ne szemléljék Izráel fiai annak el múlását, ami eltöröltetik.
14Hanem megtompult az ő gondolkozásuk. Mert mind a mai napig ugyanaz a lepel az Ószövetség felolvasásánál felfedetlenül marad, mert csak Krisztusban töröltetik el.
15De mindmáig, mikor Mózest olvassák, lepel van a szívükre téve.
16Mikor pedig megtér az Úrhoz, elvétetik a lepel.
17Az Úr pedig a Lélek; és ahol az Úr Lelke van, ott szabadság van.
18Mi pedig mindnyájan fedetlen arccal tükrözvén az Úr dicsőségét, ugyanarra a képre átalakulunk dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.