1Mert ti magatok tudjátok, atyámfiai, hogy a mi tihozzátok való bemenetelünk nem volt hiábavaló,
2hanem, noha előbb szenvedtünk és bántalmaztattunk is, mint tudjátok, Filippiben, bátorságot vettünk magunknak a mi Istenünkben, hogy köztetek hirdessük az Isten evangéliumát sok tusakodással.
3Mert a mi vigasztalásunk nem tévedésből, sem nem tisztátlanságból fakad, sem nem csalárdságon alapszik,
4hanem amint méltatott minket az Isten, hogy az evangéliummal megbízzon, úgy beszélünk, nem úgy, hogy embereknek tessünk, hanem Istennek, aki megvizsgálja a mi szíveinket.
5Mert soha hízelgés beszédével nem éltünk, mint tudjátok, sem kapzsiság Úrügyével; Isten a tanú:
6sem nem kerestünk dicsőséget emberektől, sem tőletek, sem másoktól, noha méltóságban lehettünk volna, mint Krisztus apostolai,
7de nyájasak voltunk közöttetek, mint ahogyan egy dajka dédelgeti gyermekeit.
8Ily gyöngéden szeretvén titeket, kedvünk lett volna veletek közölni nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a magunk életét is, mert kedvesekké lettetek nekünk.
9Mert emlékeztek, atyámfiai, a mi fáradozásunkra és bajlódásunkra; mert éjjel és nappal dolgoztunk, hogy valakinek közületek terhére ne legyünk, és úgy hirdettük nektek az Isten evangéliumát.
10Ti vagytok a tanúk és az Isten, mily szentül, igazán és feddhetetlenül viseltük magunkat hozzátok, kik hisztek.
11Valamint tudjátok, hogy mint atya gyermekeit, közületek minden egyest úgy intettünk és buzdítottunk,
12és kérve kértünk, hogy járjatok úgy, amint méltó az Istenhez, aki titeket az ő országába és dicsőségébe hív.
13Ezért mi is hálákat adunk az Istennek szüntelen, hogy miután befogadtátok az Istennek tőlünk hallott beszédét, nem emberek beszédének vettétek, hanem annak, ami valósággal, Isten beszédének, mely munkálkodik is bennetek, akik hisztek.
14Mert ti, atyámfiai, utánzóivá lettetek Isten azon gyülekezeteinek, melyek Júdeában vannak a Krisztus Jézusban, mivelhogy ti is ugyanazokat szenvedtétek a saját honfitársaitoktól, mint azok is a zsidóktól,
15kik az Úr Jézust és a saját prófétáikat is megölték, minket is üldöznek. És akik Istennek nem kedvesek, minden embereknek pedig ellenségei,
16mert akadályoznak minket abban, hogy a pogányoknak beszéljünk, hogy üdvözüljenek, hogy így betöltsék bűneik mértékét mindenkor. Utol is érte őket a harag véglegesen.
17Mi pedig, atyámfiai, amint árván maradtunk tőletek egy kis időre, arcban, nem szívben, annál buzgóbban igyekeztünk a ti orcátokat látni nagy kívánsággal.
18Azért akartunk hozzátok menni, én, Pál ugyan egyszer is, kétszer is, de megakadályozott minket a sátán.
19Mert ki a mi reménységünk vagy örömünk vagy dicsekedésünk koronája? Nem [lesztek] -e ti is a mi Urunk Jézus Krisztus színe előtt az ő eljövetelekor?
20Mert ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.