1Ekkor megszólalt Jób, és ezt mondta:
2Most is csak lázongás, ha panaszkodom, kezemmel kell elfojtanom sóhajtásomat.
3Bár tudnám, hogy hol találom Istent! Elmennék a trónusáig,
4eléje terjeszteném ügyemet, tele lenne szám szemrehányással,
5hogy megtudjam, milyen szavakkal válaszol, és hogy megértsem, mit is mond nekem:
6teljes erővel perel-e majd velem, vagy meghallgat figyelmesen?
7Becsületes emberként vitatkoznék vele, és végleg fölmentene engem a bírám.
8De ha kelet felé megyek, nincsen ott, ha nyugat felé, nem veszem észre.
9Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul, ott sem láthatom.
10De ő tudja, milyen úton járok: ha megvizsgál, kiderül, hogy arany vagyok.
11Szorosan járok a nyomában, az ő útján maradok, nem térek le róla.
12Ajkának parancsából nem engedek, keblembe zártam szája mondásait.
13De ő hajthatatlan – ki is téríthetné el a szándékától? Véghezviszi, amit lelke kíván.
14Bizony, beteljesíti, amit kiszabott rám. Ilyesfélét gyakran szokott tenni.
15Ezért rémület fog el színe előtt, ha csak rágondolok is, megrettenek tőle.
16Mert Isten csüggesztette el a szívemet, a Mindenható rémített meg engem.
17Mert nem a sötétség miatt kell elnémulnom, nem az arcomat borító sűrű homály miatt.