1A karvezetőnek. A „Mút labbén” dallama szerint. Dávid zsoltára.
2Uram, teljes szívemből dicsérlek, hirdetem minden csodatettedet.
3Örvendezem és ujjongok benned, zsoltárral dicsőítem, ó Fölséges, nevedet!
4Mert ellenségeim meghátráltak, színed előtt meginogtak s elpusztultak.
5Mert fölkaroltad peremet és ügyemet, aki igazságosan ítélsz, trónodra ültél.
6Megdorgáltad a nemzeteket, elpusztítottad az istentelent, nevüket eltörölted mindörökre.
7Ellenségeim csatát vesztettek, eltűntek, romba döntötted városaikat, velük együtt tűnt el emlékük is.
8Íme az Úr mindörökké trónol, ítéletre készen tartja trónusát.
9Megítéli igazsággal a föld kerekségét, méltányosan ítéli meg a népeket.
10Az Úr lesz az elnyomott menedéke, szorongatásai között alkalmas időben segítője.
11Bízzanak is benned, akik megismerték neved, mert a téged keresőket nem hagyod el, Uram.
12Zengjetek az Úrnak, aki a Sionon lakik, tetteit hirdessétek a nemzetek között.
13Mert megemlékezett róluk, aki számon kéri a vért, nem feledte el a szegények szavát.
14Könyörülj rajtam, Uram, nézd, szorongatnak ellenségeim! De te fölemelsz a halál kapuiból engem,
15hogy hirdessem teljes dicséretedet, Sion leányának kapuiban ujjongjak szabadításodon.
16A nemzetek beestek a maguk ásta verembe, a tőrben, amelyet elrejtettek, saját lábuk akadt meg.
17Megnyilatkozott az Úr, ítéletet tartott, saját keze művein fennakadt a gonosz.
18Az alvilágba térnek a vétkesek, minden nemzet, amely megfeledkezett Istenről!
19Mert nem marad örökre elfeledve a szegény, nem vész el végleg a szegények reménye.
20Kelj fel, Uram! Ember ne legyen elbizakodott, színed előtt ítéletre kerüljenek a nemzetek.
21Bocsáss rájuk, Uram, rettegést, hadd tudják meg a nemzetek, hogy csak emberek!