1Jób ismét folytatta mondását és így szólt:
2„Bár úgy lennék, mint a hajdani hónapokban, azokban a napokban, amikor Isten még óvott engem,
3amikor lámpása a fejem fölött ragyogott, és sötétben is az ő világosságánál jártam;
4úgy, mint java-korom napjain voltam, amikor sátramban titkon Isten lakozott,
5amikor még velem volt a Mindenható, és gyermekeim körülöttem voltak;
6amikor tejben fürösztöttem lábamat, s a szikla kedvemért olajtól patakzott.
7Amikor a város kapujához kimentem, a piacon nekem ülést készítettek,
8az ifjak, amikor megláttak, félrevonultak, az öregek pedig felkeltek s állva maradtak,
9az előkelők abbahagyták a beszédet, és ujjukat szájukra tették,
10a főemberek visszafojtották hangjukat, és nyelvük ínyükhöz tapadt.
11A fül, amely hallott, boldognak hirdetett, a szem, amely látott, bizonyságot tett felőlem,
12azért, mert megmentettem a szegényt, ha kiáltozott, s az árvát, akinek nem volt gyámola,
13a veszni induló áldása szállott rám, s az özvegy szívét megvigasztaltam,
14az igazság ruháját vettem magamra, mint a palást és fejdísz, úgy burkolt igaz ítéletem.
15Szeme voltam a vaknak, lába a sántának.
16Atyja voltam a szegényeknek, az ismeretlen ügyét is gondosan kivizsgáltam.
17Összetörtem a gonosz állkapcsát, kiragadtam fogai közül a prédát.
18Azt hittem, saját fészkemben halok meg, és megsokasítom napjaimat, mint a pálma;
19gyökereimet vízek mellé mélyesztem, és harmat hull éjjel ágaimra,
20hírnevem folyton megújul, s az íj újjáéled kezemben.
21Akik hallottak engem, várták döntésemet, csöndben figyeltek tanácsomra;
22szavaimhoz semmit sem mertek hozzátenni, rájuk szálltak beszédem csöppjei,
23áhítva vártak engem, mint az esőt, szájukat epedve tátották, mint a tavaszi záporra.
24Ha rájuk mosolyogtam, el sem hitték, és arcom ragyogása nem maradt hatás nélkül.
25Ha közéjük kívántam menni, első helyre ültettek; bár úgy ültem, mint a király, akit hadsereg áll körül, mégis a szomorkodókat vigasztaltam.