Job 29
1 Jób ismét folytatta mondását és így szólt:
2 „Bár úgy lennék, mint a hajdani hónapokban, azokban a napokban, amikor Isten még óvott engem,
3 amikor lámpása a fejem fölött ragyogott, és sötétben is az ő világosságánál jártam;
4 úgy, mint java-korom napjain voltam, amikor sátramban titkon Isten lakozott,
5 amikor még velem volt a Mindenható, és gyermekeim körülöttem voltak;
6 amikor tejben fürösztöttem lábamat, s a szikla kedvemért olajtól patakzott.
7 Amikor a város kapujához kimentem, a piacon nekem ülést készítettek,
8 az ifjak, amikor megláttak, félrevonultak, az öregek pedig felkeltek s állva maradtak,
9 az előkelők abbahagyták a beszédet, és ujjukat szájukra tették,
10 a főemberek visszafojtották hangjukat, és nyelvük ínyükhöz tapadt.
11 A fül, amely hallott, boldognak hirdetett, a szem, amely látott, bizonyságot tett felőlem,
12 azért, mert megmentettem a szegényt, ha kiáltozott, s az árvát, akinek nem volt gyámola,
13 a veszni induló áldása szállott rám, s az özvegy szívét megvigasztaltam,
14 az igazság ruháját vettem magamra, mint a palást és fejdísz, úgy burkolt igaz ítéletem.
15 Szeme voltam a vaknak, lába a sántának.
16 Atyja voltam a szegényeknek, az ismeretlen ügyét is gondosan kivizsgáltam.
17 Összetörtem a gonosz állkapcsát, kiragadtam fogai közül a prédát.
18 Azt hittem, saját fészkemben halok meg, és megsokasítom napjaimat, mint a pálma;
19 gyökereimet vízek mellé mélyesztem, és harmat hull éjjel ágaimra,
20 hírnevem folyton megújul, s az íj újjáéled kezemben.
21 Akik hallottak engem, várták döntésemet, csöndben figyeltek tanácsomra;
22 szavaimhoz semmit sem mertek hozzátenni, rájuk szálltak beszédem csöppjei,
23 áhítva vártak engem, mint az esőt, szájukat epedve tátották, mint a tavaszi záporra.
24 Ha rájuk mosolyogtam, el sem hitték, és arcom ragyogása nem maradt hatás nélkül.
25 Ha közéjük kívántam menni, első helyre ültettek; bár úgy ültem, mint a király, akit hadsereg áll körül, mégis a szomorkodókat vigasztaltam.