Job 17
1 A lelkem megtört, napjaim végüket járják, már csak a sír vár rám!
2 Nem vétettem, mégis keserűségeken időzik szemem.
3 Szabadíts meg, Uram, és végy magad mellé, akkor bárki keze küzdhet ellenem!
4 Szívüket elzártad a belátástól, ezért nem kerekedhetnek felül!
5 Az ilyen prédát ígér barátainak, mialatt gyermekei szeme eleped.
6 Példabeszéddé tett engem a népnél, s elrettentő példa vagyok előttük.
7 Szemem homályba borult a bánkódástól, és tagjaim olyanok lettek, mint az árnyék.
8 Szörnyülködnek ezen az igazak, s a tiszta felháborodik a képmutató ellen;
9 az igaz kitart a maga útján, s a tisztakezű erőben gyarapszik.
10 De gyertek csak ismét, valahányan vagytok, bár egy bölcsre sem akadok közöttetek!
11 Napjaim elmúltak, terveim meghiúsultak, amelyek szívemet gyötörték,
12 s az éjjelt nappallá változtatták, úgy, hogy sötétség után újra világosságot várok.
13 Remélhetek-e valamit? Az alvilág a lakásom, s a sötétségben vetem meg ágyamat;
14 a rothadásnak mondom: Atyám vagy! S a férgeknek, hogy: Anyám! és: Nővérem!
15 Hol van tehát a reménységem? S amit várok, ki látja meg azt?
16 Mind, amim van, leszáll az alvilág fenekére; vajon ott legalább lesz-e nyugodalmam?”