1Ekkor megemlékezett Isten Noéról, s minden állatról és minden baromról, amely vele volt a bárkában. Szelet támasztott a földön, és a vizek apadni kezdtek.
2Bezárultak a mélység forrásai és az ég zsilipjei, s megszűnt az eső az égből.
3A vizek visszahúzódtak a földről, folytak visszafelé, és százötven nap múlva apadni kezdtek.
4A hetedik hónapban, a hónap tizenhetedik napján megállapodott a bárka Ararát hegyein.
5A vizek pedig egyre apadtak a tizedik hónapig: s a tizedik hónapban a hónap első napján előtűntek a hegyek ormai.
6Amikor aztán még negyven nap elmúlt, kinyitotta Noé a bárka ablakát, amelyet készített, és kibocsátotta a hollót;
7az ide-oda szállt, majd visszatért, mert a vizek még nem száradtak fel a földön.
8Ez után kibocsátotta a galambot is, hogy lássa, megszűntek-e már a vizek a föld színén.
9De az, mivel nem talált helyet, ahol megpihenhetett volna a lába, visszatért hozzá a bárkára — ugyanis víz volt még az egész földön. — Erre ő kinyújtotta a kezét, megfogta, és bevette a bárkába.
10Ezután várt még másik hét napig, s akkor újra kibocsátotta a galambot a bárkából.
11Az pedig estefelé visszatért hozzá, és zöld levelű olajfagallyat hozott a csőrében. Noé megértette, hogy megszűnt a víz a földön,
12de várt még másik hét napig, aztán kibocsátotta a galambot, és az többé nem tért vissza hozzá.
13Így tehát, Noé hatszázegyedik esztendejében, az első hónapban, a hónap első napján leapadtak a vizek a földön. Noé kinyitotta a bárka fedelét, kitekintett, és látta, hogy megszáradt a föld színe.
14A második hónapra, a hónap huszonhetedik napjára megszáradt a föld.
15Ekkor Isten így szólt Noéhoz:
16„Szállj ki a bárkából, te és veled a feleséged, fiaid és a fiaid feleségei!
17Hozd ki magaddal az összes állatot, amely veled van, minden testet, szárnyast, lábasjószágot, és minden csúszómászót, amely nyüzsög a földön! Járjatok-keljetek a földön: szaporodjatok és sokasodjatok rajta!”
18Kiszállt tehát Noé és vele fiai, a felesége és fiainak a feleségei,
19és kijött a bárkából valamennyi állat, lábasjószág és csúszómászó, amely nyüzsög a földön, faja szerint.
20Ekkor Noé oltárt épített az Úrnak, vett minden tiszta állatból és madárból, és egészen elégő áldozatokat mutatott be az oltáron.
21Az Úr megérezte a kedves illatot, és szívében azt mondta az Úr: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt: mert az emberi szív gondolata ifjúságától fogva hajlik a rosszra. Nem sújtom többé az összes élőlényt úgy, ahogy tettem.
22Amíg tartanak a föld napjai, meg nem szűnik többé a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, az éjszaka és a nappal.”