1És szólt az Úr Mózesnek, mondván:
2Szólj Izráel fiainak, és végy tőlük őscsaládonként egy-egy vesszőt, összes fejedelmeiktől őscsaládjaiknak megfelelően tizenkét vesszőt; mindeniknek a nevét írd a vesszejére.
3És Áron nevét írd a Lévi vesszejére; mert egy vessző az ő őscsaládjuk fejének való.
4És tedd le azokat a gyülekezet sátorába; a bizonyság elé, ahol veletek találkozni szoktam.
5És lesz, hogy annak a férfiúnak, akit választani fogok, a vesszeje kihajt; és így higgasztom le magamról Izráel fiainak morgását, akik reátok morognak.
6Szólt tehát Mózes Izráel fiainak, és adtak neki fejedelmeik mind, egy fejedelemre egy vesszőt, egy fejedelemre egy vesszőt, őscsaládjaiknak megfelelően tizenkét vesszőt; és Áron vesszeje az ő vesszeik közt volt.
7És letette Mózes a vesszőket az Úr elé; a bizonyság sátorába.
8És történt másnap, hogy mikor bement Mózes a bizonyság sátorába, hát íme kihajtott Áron vesszeje, mely a Lévi házáé volt, úgy, hogy bimbót hozott, virágot nyitott és mandulákat érlelt.
9És kivitte Mózes a vesszőket mind az Úr színe elől Izráelnek minden fia elé; és látták, és elvették, ki-ki a maga vesszejét.
10Akkor azt mondta az Úr Mózesnek: Vidd vissza Áron vesszejét a bizonyság elé őrizetbe, jelül a pártos fiaknak; és így vess véget ellenem való morgásuknak, hogy meg ne haljanak.
11És megtette Mózes: amiképpen parancsolta neki az Úr, úgy cselekedett.
12És azt mondták Izráel fiai Mózesnek, mondván: íme meg vagyunk halva, el vagyunk veszve, mindnyájan el vagyunk veszve.
13Minden közeledőnek, aki közel ér az Úr hajlékához, meg kell halni; hát nem végképpen meg vagyunk halva?