1Felelt pedig Jób, és azt mondta:
2Ma is lázadás lesz a panaszom; a rajtam levő kéz ránehezült sóhajomra:
3óh, bárcsak meg tudnám őt találni; bemenni egészen székhelyére!
4Feltárnám előtte az ügyet; és számat megtölteném érvekkel:
5tudjam a szavakat, melyekkel felel nekem; és értsem meg, mit mond nekem.
6Vajon nagy erővel perel majd velem? Nem, csak ő figyelmezzen reám!
7Akkor egyenes ember vitázik vele; és meg menekülök diadallal bírámtól.
8Ha előre megyek, hát nincs ott; ha hátra, hát nem veszem őt észre:
9bal felől van munkában, és nem foghatom meg; jobb felől van elrejtőzve, és nem látom.
10Oh, ha ismerné az én utamat; ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany!
11Az ő lépéséhez ragaszkodtak lábaim; megtartottam útját és el nem hajoltam:
12szája parancsolatát, és nem tágítottam; falatomnál jobban takargattam szája mondásait.
13De ő mindig egy, és senki vissza nem téríti őt; és amit lelke kíván, megteszi:
14bizony beteljesíti, ami rám van szabva; és ilyen sok van őnála.
15Ezért rettenek meg orcáitól; ha rá gondolok, már félek tőle.
16Tehát Isten félemlítette meg szívemet; és a Mindenható rettentett meg engem:
17mert nem a sötétségtől lettem semmivé; sem nem a magam arcától, melyet homály borított el.