1Habakuk próféta imája Sigjonótra.
2Uram, hallottam híredet, félem, Uram, cselekedetedet. Éveken belül valósítsd meg, éveken belül ismertesd meg; haragban irgalomról emlékezzél.
3Isten Témánból jön, és a Szent a Párán hegyéről. Szelá. Elborította az egeket felsége, és dicséretével tele a föld.
4És fény támad, mint a világosság, oldalt sugarai vannak; és ott van erejével rejteke.
5Előtte döghalál jár, és forró láz támad nyomain.
6Megáll és országot rendít, lát és nemzeteket rebbent; és szétmállanak ős hegységek, lesüllyednek örök halmok, az ő örök járásai.
7Nyomor alatt láttam Kusan sátorait; reszketnek Midján földjének kárpitjai.
8A folyókra lobbant-e fel, Uram, haragod, vagy a tengerre felindulásod; hogy vágtatsz lovaidon, diadalszekereiden?
9Meztelenre vetkőződik íjad, a törzseknek tett esküparancs, szelá; a folyókat földdé hasítod.
10Megláttak téged, reszkettek a hegyek, vizek árja megy át; a hullámár szavát hallatja, magasra emelte kezeit.
11Nap és hold megállt lakhelyén, nyilaid világosságánál, amint jártak, dárdáid villámának fényénél.
12Felindulással tiporod a földet; haraggal csépled a nemzeteket.
13Kivonultál néped megtartására, a te felkented megtartására; szétzúztad a főt a hitetlen házáról, feltárva a fundamentumot nyakig. Szelá.
14Átfúrtad pálcáival vezérei fejét, kik rohantak engem szétszórni; ujjongásuk olyan volt, hogy megeszik a szegényt rejtekben.
15Megtiportad a tengert lovaiddal, a nagy vízrakásokat.
16Hallottam - és reszketett a bensőm, a hangra remegtek ajkaim, revesedés jött csontjaimba, és helyemben megreszkettem -, hogy nyugodjam a szorongatás napjáig, mikor feljön a népre, hogy támadjon minket.
17Mert a fügefa nem terem, és nincs gyümölcs a szőlőtőkén; megcsalt az olajfa termése, és a mezőség nem termett eledelt; kiveszett az akolból a juh, és nincs marha az istállóban:
18és mégis örvendezem az Úrban, vigadok üdvöm Istenében, az Úr, az én Uram erőm nekem;
19és olyanokká teszi lábaimat, mint a szarvasokéi, és magaslataimon lépdeltet engem. A karmesternek az én lantomra.