1És megemlékezett Isten Noéról és mindarról a vadról, és mindarról a baromról, mely vele volt a bárkában; és szelet vitt át Isten a földön, és megapadt a víz.
2A mélység forrásai pedig és az ég csatornái bezárattak, és elállt az eső az égből.
3És visszatért a víz a földről folyton apadva, és százötven nap múlva elfogyott a víz.
4És a hetedik hónapban, a hónap tizenhetedik napján megállott a bárka Ararát hegyein.
5A víz pedig folyton fogyott a tizedik hónapig; a tizedik hónapban, a hónap elsején meglátszottak a hegyek csúcsai.
6És történt negyven nap múlva, hogy Noé kinyitotta a bárka ablakát, melyet csinált volt.
7És elbocsátotta a hollót, és az kiment, elrepülve meg visszaszállva, míg a víz felszáradt a földről.
8Azután elbocsátotta a galambot magától, hogy lássa, vajon lefolyt-e a víz a talaj színéről.
9De a galamb nem talált nyughelyet lába talpának, és visszatért hozzá a bárkába, mert víz volt az egész föld színén; és ő kinyújtotta kezét és megfogta azt és bevitte azt magához a bárkába.
10Ezután várakozott még másik hét napig, akkor újból kibocsátotta a galambot a bárkából.
11És megjött hozzá a galamb estéli időre, és íme egy friss olajfa levél volt a szájában; és Noé tudta, hogy lefolyt a víz a földről.
12És várt még másik hét napot, és elbocsátotta a galambot, és az többet már nem tért vissza hozzá.
13És a hatszázegyedik esztendőben, az első hónap elsején történt, hogy felszáradt a víz a földről; és Noé elmozdította a bárka fedelét, és látta, hogy íme felszáradt a talaj felszíne.
14És a második hónapban, a hónap huszonhetedik napján felszáradt a föld.
15Akkor így szólt Isten Noénak, mondván:
16Jöjj ki a bárkából te és feleséged, és fiaid és fiaidnak feleségei veled.
17Minden vadat, mely veled van minden testből: a madarat és a barmot és mindazt a csúszómászót, ami a földön mászik, hozd ki magaddal; és rajozzanak a földön, és legyenek termékenyek és sokasodjanak a földön.
18És kijött Noé és fiai, és felesége és feleségének fiai vele.
19Minden vad, minden csúszómászó és minden madár, minden, ami a földön mászik, családja szerint jött ki a bárkából.
20És Noé oltárt épített az Úrnak; és vett minden tiszta baromból, és minden tiszta madárból, és áldozott égő áldozatot az oltáron.
21És megérezte az Úr a kedves illatot, és azt mondta az Úr az ő szívében: Többé nem átkozom már meg a talajt az emberért. Mivel az ember szívének képzelme gonosz ifjúságától fogva; és én többé már nem vesztek el minden élőt, mint ahogy tettem.
22Többé - míg a föld lesz - vetés és aratás, és hideg és meleg, és nyár és tél, és nap és éj meg nem szűnik.