1Dávid Prédikátor fiának, a Jeruzsálembeli királynak beszédei.
2Hiábavalóságok hiábavalósága, azt mondja a Prédikátor; hiábavalóságok hiábavalósága, minden hiábavalóság!
3Mi haszna az embernek minden fáradságából, mellyel fáradozik a nap alatt?
4Nemzedék megy és nemzedék jön; az ország pedig örökké áll.
5És felkel a nap és leszáll a nap; azaz lohol az ő helyére, ahol fel kell neki kelni.
6Megy délnek és kerül északnak; körbe-körbe megy a szél, és keringéséhez visszatér a szél.
7Minden folyó a tengerbe megy, még sincsen a tenger tele; amely helyre a folyók mennek, oda ismét ugyanazok mennek.
8Mindezek a dolgok úgy fáradoznak, hogy ember ki nem beszélheti; szem jól nem lakik látásával, fül be nem telik hallásával:
9ami volt, az az, ami lesz, ami történt, az az, ami történik; és nincs semmi új a nap alatt.
10Ha van valami, amiről azt mondják: Nézd ezt, ez új; rég megvolt, azokban a korokban, melyek előttünk voltak.
11Nincsen emlékezet az előzőkről; és a következőkről, amelyek lesznek, azokról szintén nem lesz emlékezet azoknál, akik azután lesznek.
12Én, Prédikátor, király voltam Izráelen Jeruzsálemben;
13és szívemet bölcsészeti vizsgálódásra és kutatásra adtam mind afelett, ami az ég alatt történik. Gonosz foglalkozás ez, Isten adta az emberfiaknak, hogy gyötrődjenek vele.
14Láttam mindazokat a dolgokat, melyeket a nap alatt művelnek; és íme mind hiábavalóság és szélkapkodás:
15a görbe nem lehet egyenes; és a hiány nem számlálható.
16Én így beszéltem szívemben, mondván: Én íme naggyá lettem, és nagyobb bölcsességet gyűjtöttem mindazoknál, akik előttem voltak Jeruzsálem felett; és szívem bőven látott bölcsességet és tudományt.
17Tehát szívemet bölcsesség megismerésére adtam, azaz esztelenség és bolondság tudományára: tudom, hogy ez is szélkapkodás.
18Mert a sok bölcsességben sok a bosszúság; és aki tudományt gyűjt, fájdalmat gyűjt.