1Erre Jób így felelt:
2Már sok ilyen dolgot hallottam. Nyomorúságos vigasztalók vagytok ti mindnyájan!
3Vége lesz már a légből kapott beszédeknek? Vajon mi ingerelt fel, hogy így válaszolsz?
4Én is szólhatnék úgy, mint ti, csak volna lelketek az én lelkem helyén! Szavakat fonhatnék össze ellenetek; csóválhatnám miattatok a fejem;
5szájammal erősíthetnélek titeket, és ajkaim részvéte enyhítené fájdalmatokat.
6Ha szólnék is, nem csökkenne a keserűségem; ha abbahagyom is, nem távozik el tőlem.
7Most már bizony fáraszt a baj engem. Elpusztítottad egész házam népét.
8Megnyomorítottál engem: ez ellenem tanúskodik. Fölkelt ellenem saját véznaságom is, szemtől szemben tanúskodik ellenem.
9Haragja széttépett és üldözött engem. Fogait csikorgatta ellenem, ellenségként villogtatja felém tekintetét.
10Föltátották ellenem szájukat, gyalázkodva arcul csapdostak, és összecsődültek ellenem.
11Isten az álnokoknak adott át és a gonoszok kezébe ejtett engem.
12Nyugalmam volt, de szétszaggatott. Nyakon ragadott és összetört engem, céltáblává tűzött ki magának.
13Körülvettek íjászai; felhasítja veséimet, nem kímél engem; epémet a földre ontja.
14Rést rés után üt rajtam, és rám rohan, mint valami harcos.
15Zsákruhát varrtam bőrömre, és porba hajtottam fejemet.
16Arcom kivörösödött a sírástól, szempilláimra a halál árnyéka szállt,
17noha nem tapad kezemhez erőszakosság, és tiszta az imádságom.
18Ó, föld, ne takard el véremet, és kiáltásom ne találjon nyughelyet!
19Még most is van bizonyságom a mennyben, van tanúm a magasságban!
20Saját barátaim csúfolnak, ezért Istenhez sír föl szemem,
21hogy ő ítélje meg az embernek Istennel és az emberfiának a felebarátjával való dolgát.
22Mert a kiszabott esztendők letelnek, és én útra kelek, és nem térek vissza.