1Az asszonytól született ember élete rövid és vesződséggel teli.
2Kinyílik, mint a virág, majd elhervad, és eltűnik, mint az árnyék, nincs maradása.
3Még az ilyenre is felnyitod a szemed, és engem is törvényed elé állítasz?
4Ki hozhat elő tisztát a tisztátalanból? Senki.
5Mivel meghatároztad napjait, ismered hónapjainak számát, így határt szabtál neki, amelyet nem hághat át.
6Vedd le róla tekinteted, hogy nyugalma legyen, és legyen annyi öröme, mint egy béresnek.
7Mert a fának is van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és nem fogynak el hajtásai.
8Még ha elvénül is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban a csonkja,
9a víz nedvességétől kivirágzik, ágakat hajt, mint a csemete.
10De a férfi, ha meghal, elterül, az ember, ha kimúlik, hová lesz?
11Amint a víz elfogy a tóból, és a patak elapad, majd kiszárad,
12úgy az ember is lefekszik, és nem kel föl többet; az egek elmúltáig sem ébred föl, nem keltik fel álmából.
13Bárcsak a Seolban tartanál engem; addig rejtegetnél, amíg elmúlik haragod. Kiszabnád időmet, azután megemlékeznél rólam!
14Ha meghal az ember, vajon életre kel-e? Akkor nehéz szolgasorsom egész ideje alatt várnék, amíg eljönne számomra a változás.
15Szólítanál, és én felelnék neked, kívánkoznál kezed alkotása után.
16Akkor bizonnyal lépteimet is számlálgatnád, de nem tartanád számon vétkeimet.
17Gonoszságom lepecsételve, egy zsákban lenne, és elfedeznéd bűneimet.
18Még a hegy is leomlik és pusztul, ahogy a szikla elmozdul a helyéről.
19A köveket is elkoptatja a víz, a földet pedig elsodorja az ár; az ember reménységét is így teszed semmivé.
20Míg végül is győzelmet aratsz felette, és neki mennie kell. Elváltoztatod arcát, és úgy bocsátod el.
21Ha tisztesség éri is fiait, ő nem tud róla. Ha megszégyenülnek, nem veszi észre.
22Teste csak önmaga fájdalmát érzi, és a lelke is magáért kesereg.