2 Samuel 18
1 És szemlét tartott Dávid a nép felett, mely vele volt; és ezredeseket és századosokat tett föléjük.
2 És mikor kibocsátotta Dávid a népet, harmadrészét Jóáb keze alatt, harmadrészét Abisainak, Cerujá fiának, Jóáb testvérének keze alatt, harmadrészét pedig a gáti Ittai keze alatt; azt mondta a király a népnek: Én is ki akarok vonulni veletek.
3 De azt mondta a nép: Ne vonulj ki, mert ha mi megfutamodunk, nem gondolnak velünk, ha felerészünk meghal is, nem gondolnak velünk; mert hiszen olyan, mint mi, van tízezer; most tehát jobb, ha serkentőnk leszel nekünk, azzal segítesz.
4 Erre azt mondta nekik a király: Amit jónak láttok, azt cselekszem. Ezzel a kapu mellé állt a király, míg az egész nép kivonult századonként és ezredenként.
5 És parancsot adott a király Jóábnak, Abisainak és Ittainak, mondván: Csak lassan nekem az ifjúval, Absálommal! És az egész nép hallotta, mikor a király minden vezérnek kiadta a parancsot Absálom dolgában.
6 És mikor a nép kivonult a mezőre Izráellel szemben; és megtörtént az ütközet Efraim erdejében:
7 megveretett ott Izráel népe Dávid szolgái előtt; úgyhogy ott azon a napon húszezernyi nagy lett a vereség.
8 De aztán kiterjedt ott a hadakozás az egész vidékre; úgyhogy az erdő többet emésztett meg a népből, mint amennyit a kard megemésztett azon a napon.
9 Egyszer felbukkant Absálom Dávid szolgái előtt, és Absálom egy öszvéren ült; akkor az öszvér bement egy nagy cserfa szövevényes lombozata alá, és az ő feje megakadt a cserfában, ő pedig az ég és föld közé jutott, mert az öszvér, mely alatta volt, továbbment.
10 Mikor ezt meglátta egy ember, jelenést tett Jóábnak; és mikor azt mondta: Az imént láttam Absálomot egy cserfán függeni;
11 azt mondta Jóáb annak az embernek, aki a jelentést tette neki: Hát ha már láttad, miért nem vágtad le azonnal a földre? Az én dolgom lett volna aztán, hogy neked adjak tíz ezüstöt meg egy övet.
12 De azt mondta az ember Jóábnak: Ha nekem ezer ezüst ütné is a markomat, nem nyújtanám ki kezemet a király fiára; mert fülünk hallatára parancsolta meg a király neked és Abisainak meg Ittainak, mondván: Vigyázzatok, bárki legyen, az ifjúra, Absálomra.
13 Ha hamisságot akartam volna élete ellen elkövetni, mikor a király előtt semmi sem marad titokban; te is szembeszálltál volna.
14 Erre azt mondta Jóáb: Akkor hát nem várok terád; ezzel marokra fogott három dárdát, és beleütötte Absálom szívébe, mikor az még élt a cserfa belsejében.
15 Akkor körülvette tíz legény, Jóáb fegyverhordozói; és levágták Absálomot és megölték őt.
16 Erre megfúvatta Jóáb a kÚrtöt, és visszafordult a nép Izráel üldözéséből; mert Jóáb visszatartotta a népet.
17 És Absálomot fogták és belevetették őt az erdőben egy nagy gödörbe, és egy igen nagy kőrakást állítottak fölé; míg az egész Izráel elfutott, ki-ki a maga sátorába.
18 De Absálom fogott és felállított magának életében egy kőoszlopot, mely a Királyvölgyben van, mert azt mondta: Nincs nekem fiam, hogy nevemet emlékezetben tartsa; és elnevezte a kőoszlopot a maga nevéről: így tehát azt hívják Absálom oszlopának mind e mai napig.
19 És azt mondta Ahimaác, a Cádók fia: Szeretnék elfutni és megvinni a ki királynak az örömhírt: hogy igazságot szolgáltatott neki az Úr ellenségei felett.
20 De azt mondta neki Jóáb: Te e mai napon nem örömhírnök leszel, ha nem mondj örömhírt más napon; a mai napon ugyanis nem mondhatsz örömhírt, mert hogy meghalt a király fia.
21 Aztán azt mondta Jóáb a kúsinak: Eredj, jelentsd a királynak, amit láttál; a kúsi pedig leborult Jóáb előtt és elfutott.
22 Akkor Cádók fia, Ahimaác megint azt mondta Jóábnak: Akármi lesz is, mégis elfutok én is a kúsi után; de azt mondta Jóáb: Miért futnál te, fiam, mikor neked nem jár örömhír-bér?
23 Akármi lesz is, én futok! És azt mondta neki: Fuss! És elfutott Ahimaác a Síkság útján, és meghaladta a kúsit.
24 És Dávid éppen a két kapu között ült, mikor az őrálló felment a kapu tetejére, a kőfalra, és amint felemelte szemeit, látta, hogy íme egy ember fut egyedül.
25 Mikor az őrálló kiáltott és jelentette a királynak, azt mondta a király: Ha egyedül van, örömhír van a szájában. És míg az folyton közelebb jött,
26 egy másik embert látott meg az őrálló futni, és kiáltott az őrálló a kapusnak, és azt mondta: Megint egy ember fut egyedül; mire a király azt mondta: Ez is örömhírmondó.
27 Akkor azt mondta az őrálló: Én úgy látom, hogy az elsőnek olyan a futása, mint Ahimaácnak, a Cádók fiának a futása; mire a király azt mondta: Az jó ember, tehát jó örömhírrel kell jönnie.
28 És kiáltott Ahimaác és azt mondta a királynak: Béke!; és leborult a király előtt arccal a földre; aztán azt mondta: Áldott az Úr, a te Istened, aki kiszolgáltatta azokat az embereket, akik felemelték kezüket az én uram királyomra!
29 A király pedig azt mondta: Jól van az ifjú, Absálom? És azt mondta Ahimaác: Láttam a nagy tolongást, mikor Jóáb elküldötte a király szolgáját, és szolgádat, de nem tudtam, mi az.
30 És azt mondta a király: Fordulj és állj oda!; és fordult és megállt.
31 Éppen akkor érkezett meg a kúsi; és a kúsi azt mondta: Fogadja uram királyom az örömhírt, hogy igazságot szolgáltatott neked az Úr ma mindazokkal szemben, akik reád támadtak.
32 És azt mondta a király a kúsinak: Jól van-e az ifjú, Absálom? És azt mondta a kúsi: Legyenek úgy, mint az ifjú, uram királyom ellenségei, és mindazok, akik felkeltek ellened veszedelemre.
33 Erre megremegett a király és felment a kapu felházába és sírt, és így mondta mentében: Fiam, Absálom, fiam, fiam, Absálom, bárcsak én haltam volna meg helyetted, Absálom, fiam, fiam!