1Jób pedig folytatá az ő beszédét, monda:
2Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserűséggel illette az én lelkemet,
3Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban;
4Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot!
5Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom.
6Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem.
7Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem támad, mint az álnok.
8Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az ő lelkét?
9Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljő a nyomorúság reá?
10Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent?
11Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.
12Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?!
13Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentől, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek:
14Ha megsokasulnak is az ő fiai, a kardnak [sokasulnak meg,] és az ő magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem.
15Az ő maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az ő özvegyeik meg sem siratják.
16Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat:
17Összeszerezheti [ugyan,] de az igaz ruházza magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.
18Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csősz-csinálta kunyhó.
19Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen.
20Meglepi őt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar.
21Felkapja őt a keleti szél és elviszi, elragadja őt helyéről.
22[Nyilakat] szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elől.
23Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik őt az ő lakhelyéből.