1A zenészek vezetőjének, Jedútúnnak. Dávid zsoltára. Azt mondtam magamban: „Vigyázok ajkamra, hogy ne vétkezzek szavaimmal, megfékezem nyelvem, amíg a gonoszok között járok.”
2Elnémultam, hallgattam, se jót, se rosszat nem mondtam, de ez sem hozott nyugalmat.
3Szívem felizzott, kitört belőlem a panasz, hozzád kiáltottam égő szavakkal:
4„Örökkévaló, kérlek, mondd meg, mi lesz velem, hadd tudjam meg napjaim számát, hadd lássam, milyen mulandó vagyok!
5Arasznyivá tetted életemet, az én időm semmiség szemedben. Bizony, az ember élete szétfoszló lehelet!” Szela
6Tűnő árnyék az ember! Lót-fut, töri magát, de minek? Gyűjtögeti vagyonát, s nem tudja, ki veszi hasznát utána.
7Most hát miben reménykedjek, Uram, mit várhatok? Bizony, én csak benned bízom, benned reménykedem!
8Szabadíts meg minden bűnömtől! Ne engedd, hogy öntelt ostobák gúnyoljanak!
9Jobb lett volna hallgatnom, szót sem szólnom; jobb, ha te cselekszel, Uram!
10Kérlek, vedd le rólam büntetésedet, hogy el ne pusztíts kezed csapásaival!
11Mikor bűne miatt bünteted az embert, hogy a jó útra tanítsd, minden szépsége szétfoszlik, mint molyrágta ruha. Bizony, mind olyanok vagyunk mint a tűnő lehelet! Szela
12Hallgasd meg, Örökkévaló, imádságomat! Kérlek, hallgasd meg kiáltásomat! Ne maradj néma, könnyeim láttán, mert hontalan menekült vagyok, átutazó idegen, mint minden ősöm!
13Örökkévaló, ne nézz rám haraggal, hadd viduljak föl, mielőtt meghalok, és nem leszek többé!