1Ezután Jób megszólalt, és megátkozta a napot, amelyen megszületett:
2[2-3] „Átkozott legyen a nap, amelyen születtem, és az éjszaka, amikor megfogantam!
3***
4Legyen sötét az a nap örökre, Isten se törődjön vele, ne ragyogjon rá a napsugár!
5Boruljon rá a halál árnyéka, sűrű felhők borítsák örökre, nappal is sötétség uralja!
6Azt az éjszakát nyelje el a sötét, ne számítsák az év napjai közé, ne sorolják a hónapok közé!
7Legyen az az éj meddő, ne halljon többé örömkiáltást!
8Átkozzák el azt az éjt a napok átkozói, akik felkeltik a Leviátánt!
9Még a hajnali csillagok se világítsanak, azon az éjen várják hiába a pirkadatot, ne lássa meg a hajnal fényét soha!
10Miért is nem zárta be anyám méhét, hogy ne láttam volna ilyen nyomorúságot?
11Miért is nem haltam meg születésem óráján? Lett volna utolsó leheletem az első!
12Miért vett a térdére anyám? Minek szoptatott hiába?
13Akkor most nyugodtan feküdnék, békében alhatnék, csendes nyugalomban!
14Együtt pihennék királyokkal és nagyokkal, akik síremléket építettek maguknak,
15vagy uralkodókkal és fejedelmekkel, akik arannyal, ezüsttel rakták meg sírkamráikat.
16Miért is nem lettem elvetélt koraszülött, aki soha nem látta meg a napot?!
17A sírban még a gonoszok sem ártanak senkinek, s békén nyugszanak, akiknek ereje elfogyott,
18megbékélnek a foglyok is, őreik ordítozását nem szenvedik többé,
19egyforma ott szegény és hatalmas, megszabadul a rabszolga is urától.
20Miért is süt a nap a szenvedőre? Minek éljen a megkeseredett lelkű?
21Minek az élet annak, aki a halált várja, s keresi, mint rejtett kincset, egyre csak hiába,
22és ujjong, ha megtalálta, énekel, ha végre a sírhoz ér?
23Miért éljen, aki útvesztőbe jutott, akit maga Isten kerített be?
24Sóhajtozásom a kenyerem, nyögésem az italom,
25mert utolért, amitől féltem, amitől rettegtem, bekövetkezett.
26Nincs nyugtom, nincs békesség, nincs pihenés számomra, csak újabb csapások!”