1Jób így folytatta:
2„Ó, ki hozza vissza azokat az időket, amikor Isten őrzött engem, és gondot viselt rám!
3Mikor világossága ragyogott fölöttem, s fényénél bizton járhattam még a sötétben is.
4Mikor érett férfikorban, jó erőben voltam, Isten barátsága és tanácsa védte otthonom.
5A Mindenható közel volt hozzám, velem járt, s körülvettek gyermekeim.
6Ó, akkor lábaimat még tejben áztattam, s a sziklából is olajpatakok folytak!
7Mikor a város kapujához mentem, s a város vénei közt helyem elfoglaltam,
8hátrahúzódtak a fiatalok, a vének meg felálltak tiszteletemre.
9A vezetők elhallgattak, és kezüket szájukra tették.
10Még a fejedelmek is elnémultak, s egy szót sem szóltak előttem.
11Aki csak hallott, áldott engem, aki látott, helyeselt, és dicsért.
12Mert megmentettem a szegényt, ha segítségért kiáltott, felkaroltam az árvát, akivel senki sem törődött.
13Megmentettem a haldoklót, és áldott érte, segítettem az özvegyen, hogy énekelt örömében.
14Felöltöztem az igazságosságba, és ő is magára vett engem, jogosság volt palástom és turbán a fejemen.
15A vaknak szeme voltam, hogy vezessem, a sántának lába, hogy hordozzam.
16Gondviselőjük lettem a szegényeknek, és gondosan megvizsgáltam az ismeretlen ügyét.
17De letörtem szarvát az istentelennek, s foga közül kimentettem a nyomorultat.
18Azt hittem, hosszú lesz életem, családom körében, békében öregszem meg,
19gyökereim a folyóvízig nyúlnak, ágaimra éjjeli harmat hull,
20dicsőségem megerősödik minden nap, íjam is erős marad a kezemben.
21Régen az emberek hallgattak rám, csendben várták tanácsomat.
22[22-23] Úgy várták szavam, mint szárazságban az esőt, tátott szájjal itták szavaimat, mint tavaszi záport a szomjas föld. Ha elhallgattam, senki sem szólt többet, hallgattak mind, tisztelettel.
23***
24Ha mosolyogtam rájuk, felbátorodtak, arcom derűje felvidította őket.
25Örömmel laktam velük együtt, s vezetőjük voltam. Úgy éltem közöttük, ahogy a király táborozik seregével, s megvigasztaltam a gyászolót.”