1Akkor Jób így válaszolt:
2„Hallottam én már ilyet eleget! Hitvány vigasztalók vagytok ti mindnyájan!
3Mikor lesz már vége az értelmetlen locsogásnak?! Meddig akarjátok még nyújtani a beszédet?
4Lennétek csak az én helyemben, akkor én is mondhatnék nektek ilyeneket! Akkor én is vádolhatnálak benneteket, csóválhatnám fejemet miattatok.
5De legalább igyekeznék vigasztalni titeket, próbálnám enyhíteni fájdalmatokat.
6De jaj, az én fájdalmam nem enyhül, ha szólok, s nem segít rajtam az sem, ha hallgatok!
7Istenem, elvetted minden erőmet! Elpusztítottad egész családomat!
8Milyen sovány és gyenge lettem, ez is ellenem tanúskodik, mert mindenki azt hiszi, bűnös vagyok!
9Hiába, Isten haragszik rám, és ellenem támad, fogát csikorgatja, és széjjelszaggat engem. Ellenségeim pedig gyűlölködve bámulnak rám.
10Körém gyűltek az emberek, s mind engem vádolnak, szavaik arcul csapnak, összefognak ellenem!
11Bizony, Isten kiszolgáltatott engem a gonosznak! Egyenesen a gonosz kezébe adott!
12Pedig békében és jólétben éltem, de összetört engem hirtelen! Nyakon ragadott, és szétzúzott! Céltáblája lettem,
13íjászai körülvettek, nyilaik eltaláltak, belső részeimbe fúródtak, kegyetlen kínokat szenvedek!
14Újra meg újra rám rohan, réseket tör rajtam, mint az ostromló sereg.
15Zsákruhába öltöztem, porban ülök, minden dicsőségem odavan!
16Arcom a szüntelen sírástól eltorzult, szempilláimra a halál árnyéka ült,
17pedig nem tapad kezemhez gonoszság, és imádságom tiszta!
18Ó föld, ne takard el véremet! Ne rejtse el az ég segélykiáltásomat!
19Mégis tudom, van tanúm a Mennyben! Van, aki mellettem tanúskodik a magasban!
20Barátaim csúfolnak, én mégis Istenre nézek éjjel-nappal!
21Tanúm szót emel értem Istennél, mint az ember fia, ha barátját védi a bíró előtt.
22Hamar elfutnak az évek, s odamegyek, ahonnan nincs visszatérés.”