1„Akit asszony szült, mind rövid életű, s napjai szenvedésekkel terhesek.
2Mint tavaszi virág, hirtelen kivirul, de hamar elhervad, gyorsan lehull, mint az árnyék, tovatűnik, nincs maradása.
3Istenem, te mégis szemmel tartasz! Mégis perbe szállsz ellenem?
4Származhat-e a tisztátalanból tiszta? Soha!
5Istenem, ha már megszabtad napjaim számát, meghatároztad éveimet, — s tudom, azt át nem léphetem —,
6kérlek, engedj egy kis pihenést, vedd le rólam tekinteted, hadd legyen annyi örömöm, mint munkája végeztével a béresnek!
7Hiszen még a kivágott fának is van reménye, hogy újra sarjad, újra kizöldül.
8Mikor gyökere már kiszáradt, mikor törzse már nem él,
9a víznek illatától mégis újraéled, megint rügyezik, kivirágzik, feléled.
10De a férfi, ha meghal — bármily erős volt is —, ha végleg elterül, ugyan hová lesz?
11Elillan, mint víz a kiszáradt tavakból, mint elapadt folyók vize, eltűnik.
12Bizony, az ember nem kel fel, ha egyszer lehanyatlik. Fel nem ébred, fel sem kel, amíg az ég el nem múlik!
13Bárcsak elrejtenél engem a holtak hazájában! Ott várnám ki, míg csillapul haragod, és újra megemlékeznél rólam.
14Vajon, ha meghalok, felkelek-e megint? Ha tudnám, türelmesen várnám, amíg szolgálatom ideje letelik, s elváltozásom bekövetkezik.
15Akkor szólítanál, s én felelnék, akkor te is vágyakoznál utánam, akit kezed alkotott.
16Akkor megvédenél engem, s nem tartanád számon minden bűnömet.
17Vétkeimet csomóba kötve lepecsételnéd, s eltörölnéd mindet.
18Ahogy a nagy hegyek leomlanak, a hatalmas sziklák elmállanak,
19ahogy a követ simára koptatja a víz, és elmossa az áradat a partokat, úgy teszed semmivé, Istenem, minden reményemet,
20így mutatod meg rajtam hatalmadat! Nekem pedig el kell mennem örökre. Elváltoztatod arcomat, s a holtak közé küldesz.
21Ha fiaimat tisztesség éri, nem láthatom, de ha szégyen, azt sem tudom.
22Már csak a saját fájdalmam van velem, lelkem is csak magáért sír keservesen!”